A szív hatalma-első fejezet

Kicsit rövid lett, de majd igyekezek hosszabbat írni

Lehet, hogy itt a vég

- Kislányom, gyere már! –anyukám már türelmetlenül toporgott.
Emma Wells a nevem, idén lettem tizenhat. A napsütötte Firenze városában élek, szüleimmel és öt éves húgommal, Maryvel. Ma megyünk kirándulni Volterrába apa szülinapja alkalmából egy földalatti kastélyt megnézni. Útközben azon tűnődtem, milyen lehet a föld alatt élni. Álmodozásomból egy idegenvezető hangja rángatott ki. Huszonöt év körüli nő lehetett. Selymes fekete haját kontyba kötve hordta. Porcelánszerű bőrét fekete úti kabát takarta.
- Először járnak Volterrában? Ilyenkor a gyerekeket érdemes otthon hagyni- gyönyörű selymes hangja volt.
- A gyerekek is jönnek!- apa hangja nem tűrt ellentmondást.
- Akkor csatlakozzanak a csoporthoz- mutatott a közelben ácsorgó csapatra kelletlenül.
A turistacsoportunk útra kerekedett. Sok lépcsőzés és liftezés után végre a kastély főtermébe érkeztünk.
- Erre tessék. Itt láthatják az előcsarnokot, mely több mint ezer éves. Most pedig kövessenek a fő terembe.
Ahogy beléptünk, észrevettem középtájt három trónt. A középső előtt egy idős férfi állt. Bőre pergamen vékony volt, sötét haja vállát söpörte. Valószínűleg ő volt itt valami vezető féle. A trónok körül fekete egyenruhás emberek álltak. Az egyik fiú-nem lehetett nálam idősebb-különösen szép volt. Csinos barna haja kicsit a szemébe lógott, de jól állt neki. Ajka picit telt, bőre halvány. Szemébe néztem és hirtelen visszahőköltem. Szeme vörösen izzott. Biztos kontaktlencsét visel, nyugtattam magam.
- Üdvözlöm önöket a Volturi nevében az utolsó útjukon.- hogy értette ezt a fekete hajú?
Nem volt időm gondolkodni, minden olyan gyorsan történt. Az összes egyenruhás egyszerre lendült támadásba. Vérfagyasztó sikoly rázta meg több felől is az egész termet. Döbbenten néztem végig, hogy egy nagydarab pasi neki támad anyukámnak. Szőke hajú lány közeledett felém. Arca angyali mosolyra húzódott és én abban a pillanatban fájdalmak közt estem össze, de nem ordítottam. Pár pillanat múlva az érzés elmúlt és valaki felkapott. Futni kezdett velem, de olyan gyorsan, hogy émelyegni kezdtem. Az előbb biztosra vettem, hogy itt a vég. Hogy élhettem túl? Miért nem végeznek velem is? Megmentőm lassított, majd óvatosan leültetett a fűre.
- Jól vagy? Amúgy engem Alecnek hívnak. - mutatkozik be udvariasan. Felpillantok arcára és jóképű fiú néz vissza rám.
- Hogy lennék jól? Most néztem végig, hogy a családomat meggyilkolják. Majd utána valaki engem is meg akar ölni- könnyeim tehetetlenül folytak végig arcomon.
- Viszont te életben vagy. Ennek örülhetnél.
- Inkább lennék halott, de legalább akkor a szüleimmel lehetnék.
- Ajaj! Hamarosan úgy lesz, ugyanis a mester közeledik és szerintem végezni fog veled is és velem is- mutatott a távolba.
Valóban, nemsokára ott termettek előttünk a fekete csuklyások. Alec védekezőül elém ugrott.
- Ne merjétek bántani-kiáltotta mérgesen.
- Miért tetted ezt? Hisz ő csak ember-a szőke hajú lány undorodva ejtette ki az utolsó szót.
- Jane, drágám nyugodj meg. Testvéred előbb hadd magyarázza meg, hisz ráérünk- mondta a vezető.
- Na, de Aro! Egyértelműen meg kell ölnünk mind kettőt- morogott egy tejfel szőke hajú ember.
- Mint már mondtam nyugalom. Elvégre kíváncsiak vagyunk az indokra.
Jane nem várt. Rám rontott.